Amikor Lackfi János költő, műfordító a feleségemtől meghallotta a malom történetét, kisvártatva az alábbi verssel örvendeztetett meg bennünket:

A MALOM URA

Pénzügyes az uram, hinnénk,
Pénz minálunk sose gond!
Nem iszik és nem kártyázik,
Mégis úgy tartják: bolond.

Nem, nő sincsen a dologban,
Hű Isten, ember előtt,
Míg meg nem lát egy szép régi
Épületet, mely bedőlt.

Képzelete roppant élénk,
Úgy rakódik kőre kő,
Mint valami kirakósban,
És a rom nyakunkra nő!

Minálunk a házasságban
Öten vagyunk, mondhatom,
Én, két gyerek meg a férjem,
S egy böhöm vízimalom.

Ott kelepel este ágyunk
Párnáin az a malom,
Ott zakatol a fejében,
Szűnhetetlen vonzalom.

Csak légvárnak látom egyre,
Ahogy az uram mesél,
Ha van ereje… mesélni.
Estére már alig él.

Malom-árny hull mindkettőnkre,
Árny leng a gyerekeken,
Kőre követ rak szünetlen
Jó Kőmíves Kelemen.

Tartok tőle, ha leomlik
Egy szép nap az a malom,
Még a végén elhamvadtan
A falában lakhatom.



Nagy Kálmán

A MAGYAROK KENYERE

Magyar kéz vetett el, az ősi hazába,
Duna, Tisza, Dráva és a Száva közt,
Kárpátoknak orma, mind örömmel látta,
Hogy májusi eső meg is öntözött.
Csallóköz, Vajdaság, Erdély volt hajlékom
Kis és Nagy- Alfölddel, mind szülőanyám,
Véráztatta földünk adta táplálékom,
Fagytól, jégtől óvott, szeretett hazám.

Tavasznak melege, az szöktetett szárba,
Nyári napnak heve, érlelt meg kalászba,
Dolgos magyar kezek, aztán learattak,
Ocsúmtól megfosztva, kis zsákokba raktak.
Mohács városába küldték el a zsákom,
Hol egy vén malomban, lett rövid állásom.
Itt a zsákokból mind garatba öntöttek,
Vízzel hajtott kövek, lisztté összetörtek.
Bár sok helyről jöttem, finom lisztté váltam,
Hogy a nemzetünknek kenyerévé váljam.

Magyar nemzetünknek, magyar kenyere!
Héja ropogós, friss, foszlós a bele,
Benne van a népünk ősi ereje!

Legyen ez a kenyér, éltető kovász
Mint hívő embernél az esti fohász!
S mert Jézus teste is éltet és emel,
Nekünk, magyaroknak, most épp ennyi kell!

Összefogni végre, és előre nézni,
A múltból tanulva, egyre tovább lépni,
Felvállalni bátran új, nagy tetteket,
Azok emelik fel, ezt a nemzetet!

2012. július



Dr. Márton László

Mohácsi malomnál

Csele patak dombos partján,
Mocsarak és nád határán
Volt egy malom, nagyon régi
Azt is mondják: történelmi.

Éjjel-nappal zakatolva,
Mintha ősi dalt dalolna,
Szemest őrölt, lisztté váltva,
Járt hírneve héthatárba.

Jött és várt sok szekér, sorban,
Telt az idő, repült gyorsan.
Nem unta itt magát senki,
Jó volt s öröm, hírt cserélni.

S mert az idő álhatatlan,
Múlik megállíthatatlan,
Molnároknak hosszú sora
Mind kivénült, mind meghala.

Elárvulva gazda nélkül,
Gyászra fordulva, csak vénült.
Mígnem gazdáit követve
Összeroskadt, gyom benőtte.

Romhalmazként állt sokáig
Nem remélve, hogy még egyszer
Csele patak, s nádak mentén
Fénykorát élhetné újra.

S akkor jött az újabb gazda,
Nagy reménnyel, tele tervvel.
Dolgozott ő éjjel-nappal,
Egyre épült s szépült malma.

Szívós tölgyből minden része,
Köve messzik Kárpátokból,
Bámulatra méltó minden,
Mestermű a javából.

Molnároknak hosszú sora,
Akik egykor gazdák voltak,
Boldogan figyelnek onnan,
Hol malmok nem zakatolnak.

Boldogak, hogy végre újra
Gazdára lelt éltük kincse.
Visszajárnak nagy titokban
Éjjelente néma csendben.

Most mikor az egész ország
Búzát hoz, hogy összeöntse,
Nemzet kenyerének lisztjét
Itt Mohácson őröltesse.

Újra híres régi malmunk,
Megújulása napja ez ma.
S az egykor nagy gyász helyén,
Végre ismét ünnepnap van.

2011. augusztus



Nagy Kálmán, Mohács, és a Városvédő Egyesület "házi költője" 2012. szeptember 10-én a következő énekkel lepett meg minket:


Nagy Kálmán: Ének a Szent Miklós vízimalomról

Dr. Márton László, A Mohácsi Malomnál című verse által ihletve



„Csele patak dombos partján
Mocsarak és nád határán
Áll egy malom, nagyon régi
Mondhatnám, hogy történelmi.

Éjjel-nappal zakatolva
Mintha ősi dalt dalolna
Szemes őrölt lisztté váltva
Hírneve kelt héthatárba.

Jött és várt sok szekér sorba
Búzát, árpát gazda hozta
Nem unta itt magát senki
Hisz lehetett hírt cserélni.”

Amíg vártak, ettek-ittak
Kemencéből lepényt kaptak
A molnárné bort is hozott
S víg kedvükben osztozkodott.

Évek mentek észrevétlen,
Új világ jött lassan, szépen,
Melyből gépek, gyárak nőttek,
A vén malmok nem őröltek.

Vizet, szelet gőz váltotta,
S mi régen volt, felszámolta.
A molnárok is eltűntek
Kihaltak, vagy tönkrementek.

„Mi malmunk is –Gazda nélkül
Gyászba fordul, és csak vénült
Gépeit a rozsda ette,
Összeroskadt, gaz temette.”

Falai még csak-csak álltak,
Titkon tán csodára vártak.
Mint mesében: Csipkerózsa
Kit megment a király csókja!

Malmunk is várt sok-sok évet
Közben pusztult és enyészett
Ám egy ifjú arra jára
S romhalmazként rátalála.

Megsajnálta, megszerette
Fantáziát látott benne
Felismerte, hogy ez ÉRTÉK!
Mi múltban volt, fontos lépték.

Emléke egy letűnt kornak,
Miről már csak mesék szólnak.
MEGMENTENI! – ez vezette –
És romjait megszerezte.

Dolgozott rajt éjjel, nappal
EGYEDÜL, meg barátokkal.
Kezük nyomán fala szépült
Lassan minden újjáépült.

Erdély adta gerendáját,
Vízkerekét, garat fáját
Mestert, aki megfogazta
Csele vize, hogy forgassa.

Kárpátokból kapott követ
Mert őrölni csak azzal lehet
Hombárát is rendbehozták
Padlását megújították.

Udvarában rendet raktak
Sok bozótot kiírtottak
Kicsiny tava megint szép lett
Rózsája is újjáéledt.

Mikor kész lett felavatták
Ünnepséggel indították.
A Szent Miklós nevét kapta
S ő beindult zakatolva.

Volt gazdái fenn az égben
Hallgatták mind békességben
Örültek a nagy csodának
Régi malmuk víg dalának!



Nagy Kálmán
SÉTA A MOHÁCSI SZENT MIKLÓS VÍZIMALOMBAN

Csele patak dombos partján,
Sűrű nádas, s tó határán,
Régi malom újjá éledt,
Ha arra jársz: Nézd meg kérlek!

Pár éve még puszta- rom volt,
Gépe eltűnt fala omlott.
Ma ha ott jársz nem is érted,
Hogy csodát látsz, csak azt érzed.

Romok helyén falak állnak,
Letűnt gépek újra járnak,
Vízkerekét Csele hajtja,
Búza ömlik a garatba.

Malom köve őrli lisztté,
Kemencében sül kenyérré.

Udvarában nyílik rózsa,
kis tavában tavirózsa,
Falait már repkény futja,
És fogékony minden újra.

A molnár ház is most készül,
Nagy gépterme tovább szépül.
Valóságos múzeum,
Turistáknak unikum.

A falain zsákok lógnak,
, Gazdáikról mesék szólnak.
Régi tányér, öreg korsó,
Sok, sok szerszám, fűrész olló.

Van őrlőkő számos fajta,
Forgórúddal, ami hajtja.
Nem elég ha csupán látod,
Sokkal jobb ha kipróbálod!

És sok mozsár kicsi, nagy,
Több daráló, s kerékagy,
Hombár előtt hengerszékek,
Idézik a mesterséget.

Köztük jár a gondos gazda,
Amit nem tudsz, bemutatja,
ezt a témát köpi,- vágja,
Nem csoda , hisz rég csinálja!

Pihenhetne, de nem nyugszik,
Olvas, kutat, folyton újít.
Szárazmalmot épít éppen,
Egy - kettőre az is készen.

És bizony ez ritka jószág,
Várja is az egész ország,
Mert ha kész lesz egyedi,
Kevés aki ismeri.

Szúszi malom; így is hívták,
Ó korban már alkalmazták.
Szirakuza volt helye,
Rómának volt a "fegyvere".

Szél, víz helyett ember hajtja,
Nagy hengert jár, megtaposva,
Órákat megy körbe - körbe,
Teste lelke összetörve.

Középkorban rabok lépték,
Munkájukat őrök nézték.
Ha lazsáltak, ostort kaptak,
Este pedig koplalhattak.

A henger járt körbe- körbe
Fogaskerékkel ötvözve,
Energiát továbbadva,
Malom kövét az forgatta.

Gyilkos robot, kemény munka,
Így az idő túl is múlta,
Emléke is megkopott,
Mély nyomokat nem hagyott.

Maradványa letűnt kornak,
Miről csak írások szólnak.

És most itt van. Újra áll.
Kipróbálod? Téged vár!

2014 december 1.




MBN
A mohácsi tapimalom

Lábaspajtát megtervezte
Rabbok pécsi Dániele,
Tégláit habarcsba rakta,
Polyák Csaba és csapata.

Fedést ácsolt eme házra,
Takaró József brigádja,
A Gráf művek markolója
Kerékvermünk alkotója.

Gépezetét építette,
Márton László messzi cége.
Őrlőművét én álmodtam,
Családommal kifaragtam.

Hajómalom adta tölgyét
Erdélyország gerendelyét
Angi mester megfogazta
Ember lépte megforgatja.

Nagy henger jár körbe-körbe
Gyertyánfogakkal ötvözve,
Erejét hogy továbbadja,
Malmunk kövét így forgatja.

A.D. 2014.



Keresés a honlapon